|
BORDÁCS ANDREA
AZ ÚJMÉDIA TESTKÉPEI
A test az elme vetítővászna
Crary szerint korunk hőse, a kibertérben
ontologizáló megfigyelő nem az ezredvég terméke, hanem a 19. sz.
első felében lezajlott, sok kutató figyelmét elkerülő, paradigmaváltás
eredménye. Az 1820-as és 1930-as években a látás problémája, csakúgy,
mint napjainkban, szorosan összekapcsolódott a testről és a testet
formáló társadalmi erőkről szóló diskurzussal. A testkép változásáról
folyó párbeszéd kifejezéskészletének kicserélődése természetesen
átformálja a test és a lélek viszonyáról, a megfigyelő helyéről
és szerepéről, a vizsgálódás céljairól stb. vallott korábbi nézeteinket,
azaz bekövetkezik a paradigmaváltás. A vizsgált korszakban az elmének
mint camera obscurának, s a benne bujkáló titokzatos idegennek a
vízióját felváltja a megfigyelő biológiai lehorgonyzására irányuló
igény, a mérhető iránti olthatatlan vágy. Addig a test nem volt
más, mint mentális képek konfigurációja az elme mint camera obscura
hátsó falán, a paradigmaváltás eredményeként viszont a test vált
az elme vetítővásznává.
A test mint a reprezentáció eszköze
Napjainkban a test kitüntetetté válásával a reprezentáció elsődleges
eszközévé vált. A kortárs képzőművészetben számos alkotót foglalkoztat
a test mint az identitás kifejezője. Mennyire vagyunk genetikailag
és társadalmilag előre gyártott konstrukciók. Számos művészt foglalkoztat
a test átváltozása. Egyrészt az idő múlását akarják megragadni (Gőbőlyös
Luca, Szőllősy Géza), másrészt tudatos beavatkozással (Bakos
Gábor-Weber Imre), szerepjátékkal (Nagy Kriszta, Németh
Hajnal), protézisekkel (Gyenis Tibor) érik el. Mindkét
esetben céljuk a testképről alkotott társadalmi tabuk megkérdőjelezése
vagy kifigurázása. Írásom a kortárs magyar művészetnek a testkép
és az identitás kapcsolatát legkarakterisztikusabban megközelítő
műveiből ad válogatást.
Kiborg vagy Istennő? - Digitális testek
A digitális testeket bemutató rendezvények témája nagyon adekvát
és izgalmas, de egyben veszélyeket is rejt magában: a határokat
feszegető interdiszciplinaritás vibráló légkörében könnyű a dilettantizmus
hálóján fennakadni. Margulis úgy véli, hogy az evolúció alkotó erejét
leginkább a szimbiózisnak köszönheti. A szimbiózisban élők fúziójának
eredményeképpen újfajta élőlények keletkeznek. Mikroorganizmusok
békés együttélésének köszönhetjük életünket, olyan parazitákból
lett szimbioták magasan szervezett társadalmának, amelyek együtt
néznek farkasszemet a termodinamika második törvényével, ha tetszik
a semmivel. Mi emberek szimbioták vagyunk egy szimbiotikus bolygón,
mely számára egyetlen faj sem fontosabb a többinél, nincsenek erkölcsi,
esztétikai aggályai miközben új környezeteket és organizmusokat
kreál.
Lakner Antal Dermoherba - emberi szimbiotikus növény
című műve a fent vázolt kontextusba illeszkedik. A Dermoherba
új mesterségesen létrehozott (képzeletbeli) növényfaj, mely képes
arra, hogy az emberi bőrön tenyésszen, olyan szimbióta, mely révén
a növény és az ember túlélési képessége egyaránt növekszik.
FÁJDALOM
Az általunk a természet befolyásolására
kifejlesztett technikai eszközök nem természetes emberi lényegünk
megszentségtelenítői, hanem elménk és testünk célszerű meghosszabbításai.
Ebből a nézőpontból kiborgok (kibernetikus organizmusok) vagyunk,
és az a feladatunk, hogy a technika (Lakner szerint bizonyos növények),
valamint az ember szimbiózisának összehangolása révén növeljük a
hosszú és fájdalommentes, ugyanakkor autonóm és kreatív életre való
törékeny esélyünket.
Gyenis Tibor oszlopokon látható torzított testrészlet-képei
a felnagyított, megvilágított seb: az én és a külvilág határa, a
fájdalom, a szenvedés látható bizonyítéka. A test művészi reprezentációjának
jellemző fajtája a szenvedésábrázolás, ezen belül elsősorban Krisztus
szenvedésének megjelenítése. Ugyanebbe a tematikába illeszkednek
Hajdú József röntgenhanglemez képei, Kerekes
Gábor és Barta Zsolt Péter bőr alá hatoló
fotói.
AGRESSZIÓ, SZENVEDÉS
A kiszolgáltatottság és szenvedés
jelenik meg Schneemaier Andrea videóművén és Hetesi
Attila printjein.
Schneemeier Andrea interaktív videóinstallációjában
a kivetítőn egy fiatal nő arca látható, aki magához csalogatja a
befogadót, majd pofozógéppé silányítja. Az állandóan ismétlődő pofonok,
a félrebillenő fej, és a csattanás zaja viszont zárójelbe teszi
a metafizikai, feminista, pszichológiai stb. olvasatokat, és minimalista
alkotássá lényegíti a művet, tehát számtalan értelmezési stratégiára
nyitott alkotással van dolgunk.
Csábítás, szenvedély, szenvedés, brutalitás fogalmai között ingáznak
Hetesi Attila újabb printjei. A budoár miliőt,
a meleg fényekkel és színekkel létre hozott bensőséges hangulatot
hirtelen megtöri egy-egy durva mozdulat. Erotika és erőszak egyszerre
sugárzik e művekből. A képeken az egész jelenetből mindig csak részletek
jelennek meg, például a nő arca alapvetően nem látható, illetve
csak a szája, a férfié viszont torzítva, bár szintén megvágva. Mind
a deformálás, mind a teljesség hiánya fokozza az agresszivitás hatását.
Hetesi egyszerre festményt és filmkockát imitáló printjein a nemek
közötti szövevényes érzelmi háló, a kettejük közötti konfliktus,
s a szinte minden emberi viszonylatban ott rejlő önérvényesítés
és kimondott vagy kimondatlan hatalmi harc jelenik meg indirekt
módon.
GROTESZK, ENYÉSZET
A 16. sz-ig - különösen a népi kultúrában
- uralkodó "groteszk" testekről számos tanulmány olvasható
pl. Bahtyin, Elias, Burke tollából. Ám ezek a formátlan, a test
nyílásait és kidudorodásait felnagyító, táplálkozást, emésztést,
nemiséget bemutató ábrázolások olyan világ a megtestesülései, melyben
a test része a világegésznek, nyitott a külvilág felé. Ezen alkotások
főszereplője a test termékenysége és kapcsolata az őt tükröző és
az általa reprezentált világgal. A 18. sz. végére egyes testi megnyilvánulások
nem kívánatossá, illetve "láthatatlanná" váltak, a láthatókat
pedig szalonképessé tették. A test felszíne demarkációs vonallá
lett. A világ centrumába a szellemiséget megtestesítő arcra került,
a testi szükségleteket az intimszférába száműzték. A mulandóság
a fő vezérfonala Gőbölyös Luca és Szőllősy Géza műveinek. Gőbölyös
Luca szokatlan témákat érintő klasszikus testkánon túli
aktjaival, a transzvesztitákról készített fotóival és a plexibe
merevített fiatal kontra idős testeivel. Utóbbi munkája egyrészt
az önnön anyagiságát hirdető test szinte immateriális ábrázolása
miatt válik izgalmassá, másrészt azért, mert nem az öregség sztereotípiáira
helyezi a hangsúlyt, hanem a tabuként kezelt (ál)szemérmesen elrejtett
öreg test magától értetődő bemutatását tartja szem előtt.
Szőllősy Géza alkotásainak, "szobrainak"
nemcsak a témája, anyaga is a test, mivel formalinnal tartósított
nyers húsból készíti romlandó portréit, az emberi test mulandóságát
demonstrálva.
SZTEREOTÍPIÁK
Nagy Kriszta provokatív
harsánysággal reflektál a női szerepekre, a velük szembeni férfi
elvárásokra, a média sugallta nőképre (200.000 Ft., Olympia)
és a szexuális szokások tabuira (maszturbáló nőt - önmagát - ábrázoló
festményei).
Nemi szerepjátékok figyelhetők meg Szabó Eszter Ágnes műveiben
is, mikor tipikus női szerepkörökbe öltözik (nővér, masszőr, háziasszony-
Sütimorzsa)
Gyenis Tibor a testiségre vonatkozó kulturális
toposzokat figurázza ki testprotéziseivel. Az ideális, tipikus maszkulin
jegyek (pl. izmos bicepsz) megteremtésére testprotéziseket hoz létre
(Protézis), illetve egy fotóstúdiót, ahol a képzőművész
és egy pszichológus segítségével bárki átváltozhat egy fotó erejéig
(Bodymade).
A konstruált testkép a multimédia és videóművekben is helyet kap:
a nemzetközileg is ismert Waliczky Tamás(1) (Szobrok,
Motion) az észlelés és a testproblémája körül forgó videóiban.
A Kert című munkájában egy kisgyerek látómezejét imitálja, ahol
a gyermek bármilyen elmozdulása, mozgása ellenére a kép középpontjában
marad. A Szobrok című videóművén viszont azt vizsgálja,
hogy a test mi módon tölti ki, lakja be a teret.
Úgy tűnik, napjainkban a Lét Házába
csak a digitális számítógép metamédiumán keresztül lehet eljutni,
mely a 90-es évekre kulturális eszközből univerzális médiummá vált.
Ugyanis minden kultúra, legyen az múltbéli vagy jelenkori, kezd
átszűrődni a komputer monitorján. Vagyis most már nem a számítógéppel
lépünk kapcsolatba, hanem a digitális formában kódolt kultúrával
(interface). A 90-es évektől a film, nyomtatott szó és ember-számítógép-interface
szent háromsága rejti magában mindazon metaforákat és információszervezési
stratégiákat, amelyek a kulturális interface-eket táplálják.(2)
Németh Hajnal az ember-gép kettősséget (Aphrodite's
hard child), nemi sztereotípiákat kifigurázó (Face to face,
Sztriptíz vagy sem?) műveiben is tetten érhetők a különböző
eredetű, kollázsszerű dolgok jelenléte (pl. EY, Vasárnapról
hétfőre stb.). A magány és a szenvedés a témája a Viszlát
boldogság, helló magány printsorozatának és az Inplantált
valóság című videóműnek
Németh Hajnalnál a ruhától való megfosztottság azonban nem feltétlenül
hordoz erotikus tartalmat, sokkal inkább a kiszolgáltatottság megtestesítése
(Viszlát boldogság, helló magány; Vasárnapról hétfőre-sorozat)
vagy épp az antierotikus tartalmak (Sztiptíz vagy sem?) hangsúlyozása
kerül előtérbe.
A cyber-kultúra testképének vízióit vetítik előre nemcsak Győrffy
László korunkat izgalomban tartó biológiai és technikai
problémáit, különösen az evolúciós replikáció lehetőségeit megjelenítő
klón- és mutáns témájú festményei (Flopira másolhatatlan művész,
Gyönyörű mutáns), hanem Bakos Gábor-Wéber Imre Vágy-sorozatának
darabjai is.
Bakos Gábor-Weber Imre Vágy-sorozatukban,
amelyben a megkérdezettek más testbe kívánnak helyezkedni. Ezek
közül is különösen figyelemre méltó az a plakát, melynek "hőse",
Dóra kozmetikai reklámot imitál, de a kép oldalán különböző belső
szervek láthatók, s mellettük a transzplantációjukkal kapcsolatos
rövid orvosi szöveg. Dóra arra vonatkozó vágya, hogy halála után
szervei másoknak lehetővé tegyék a boldog életet, rádöbbenti a nézőt,
hogy a szomorúan gubbasztó, ám vonzó női test egyben biológiai alkatrészekből
álló gép.
Környei Ágota kollázsai és montázsai első ránézésre
pillanatképek a Balaton, pontosabban a balcsi hőseiről és antihőseiről,
a sztereotíp helyzetekről, a populáris ikonokról.
A fent bemutatott művekben az örök
visszatérés szükségszerűsége helyett a lét elviselhetetlen könnyűségének
esetlegessége szolgál alapul arra, hogy testünkre úgy tekintsünk,
mint a tudomány és a vele időnként összefonódó hatalom által történelmileg
konstruált, az elme elsődleges reprezentációját lehetővé tévő médiumra.
A 19. sz-ban az energia különböző formáit átalakító gépek változtatták
meg életünket, ma pedig információ átalakító mechanizmusok festik
(rózsaszínűre vagy feketére) a világról és önmagunkról alkotott
képünket. Úgy gondolunk magunkra, mint olyan testekre, amelyeken
digitális információfolyam áramlik keresztül.
A neurológus Antonio R. Damasio szerint egy érzés nem más, mint
a testi tájkép egy részlete adott nézőpontból, a test az elmét reprezentáló,
de nem redukáló médium. Az elsődleges reprezentációs eszköz tehát
a test, melynek metaforikus projekciója révén jutunk el a modern
lélekfogalmához.
1. Ars Electronica nagydíj, 1988.
2. Lev Manovich: A film mint kulturális
interface, Metropolis, 2001/2, 26-27.
|
