Beszámoló a Kállai Ernő kutatói ösztöndíjhoz

Házas Nikoletta

A rendszerváltás előtti magyar konceptuális művészet sajátos arculatának vizsgálata

Jelen kutatás magyar neoavantgárdot mint "kulturális képződményt" vizsgálja, az egyes művek autonómiájától elvonatkoztatva önmagukon túlmutató jelekként és üzenetekként fogja fel az egyedi műalkotásokat: jelentésük kontextuális, megértésükhöz kontextusok felvázolása szükséges.

Ilyen kontextusnak tekinthető az esztétika és civilizációtörténet is. Hipotézisem szerint a magyar neoavantgárd képzőművészet - mint korszak - nem csupán politikai és társadalmi szempontból volt jelentős, ezért e kulturális hálózatot nem csupán társadalmi-politikai nézőpontból vizsgálom, hanem eszmetörténeti és esztétikatörténeti nézőpontból.

A kutatás során áttekintettem szakirodalom alapján (pl. U. Eco, L.Ferry, Heller Á., Hankiss E., G. Didi-Huberman, A.C. Danto legújabb könyveit) arra a következtetésre jutottam, hogy a magyar neoavantgárd korszak általános jelentősége abban áll, hogy a XX. század nagy "anti-esztétikáinak" sorába illeszkedik. Vagyis laboratóriumában a - paradoxnak tűnő módon - a szép (és a rút) kérdése forog kockán. E kérdésnek pedig eszmetörténeti jelentősége van.

Kutatásaimban olyan kiindulási pontot kerestem, ahol a művészettörténeti, esztétikatörténeti és civilizáció-történeti nézőpont találkozik. Ez nem más, mint a mű mint anyag fogalma, melyet a továbbiakban műtestnek fogok nevezni.

A XX. századi anyagfogalomra vonatkozó olvasmányaim segítségével arra a következtetésre jutottam, hogy az európai avantgárd mozgalmakhoz hasonlóan a magyar neoavantgárd korszakban is újraértelmeződik a műtest, illetve a műhatárok fogalma, ez azonban más kontextusban, más nézőpontból történik, mint a hatvanas-hetvenes évek nyugati művészeti törekvéseiben.

A kutatásnak tehát kettős metszete van. Hosszmetszete történeti, mely történet a mű mint anyag, vagyis a műtest fogalma mentén képzelendő el. Keresztmetszete pedig komparatív: a nyugat-európai és a magyar kontextus különbségére koncentrál.

A magyar kontextus vizsgálatánál első lépésben természetesen fontos megemlíteni a társadalmi-politikai kontextust is. Ez azonban minket jelen vizsgálat szempontjából szintén az anyag (matéria) fogalom miatt fog érdekelni.

A korszak hivatalos ideológiájának filozófiai címkéjében, a dialektikus materializmusban fogalmazható meg a kontextus és az ellenpont.

"Bár a dialektikus materializmus mindkét aspektusának megvannak a maga sajátos funkciói, a materializmus oldalát gyakrabban szokták hangsúlyozni a dialektikához képest. Könnyen érthető, hogy miért. A materialista hitvallás mindössze államvallásként volt alkalmazható: a dialektika viszont használhatónak bizonyult felforgató módon is (...) s olykor valóban így is alkalmazták." (Fehér-Heller-Márkus, im. 293.)

A neoavantgárd művészet tézisem szerint egyszerre reagált mindkét oldalra: a "fiktív térben" kijátszotta egymás ellen a dialektikát és a materializmus alappillérét, a zárt anyag fogalmát, melyre a művészet valóban kiválóan alkalmasnak bizonyult.

A nyugat-európai porondon párhuzamosan a hetvenes-nyolcvanas években történik a strukturalizmusból a posztstrukturalizmusba való átmenet. Franciaországban előveszik, majd meghaladják Saussure struktúra fogalmát. Sartre, Barthes, és Derrida bár más és más nézőpontokból, eljutnak - a szinkron állapotok közötti átmenettel nem foglalkozó - saussure-i struktúra meghaladásának gondolatáig.

A strukturalizmus és a dialektikus materializmus XX. század második felében zajló "vitája" Henri Lefebvre francia filozófus szerint azt az európai kultúra gyökereiig visszavezethető vitát idézi, mely a Hérakleitosz-követők és az eleaták (pl. Zénon) között zajlott a klasszikus ókorban. A vita tárgya: a mozgás és annak modalitásai, az érzékkel észlelhető mobilitás és a kozmikus tér lehetősége, illetve lehetetlensége. "A struktúra egyfelől a rendszer általános modellje - állítja Lefebvre, másfelől pedig, mint "új eleatizmus" már nem akarja kétségbe vonni az érzékelhető mozgást, csupán a történelemben végbemenő mozgást vonja kétségbe" (im. 291.o.)

Ami a materialista világnézetet illeti, az anyag absztrakcióját a képzőművészetben nyugaton is végrehajtják. A matéria fogalmát újraértelmező nyugati történések a XX. században szintén párhuzamosak, sőt korábbiak a magyar neovantgárd képzőművészetéhez képest. Az absztrakció - Hans Belting szerint - két fő fronton zajlik: az egyik a forma absztrakciója (a formának a tárgyból való absztrahálása), más néven non-figurativitás, a másik radikálisabb megoldás (Duchamp proto-konceptuális (1) megoldása): az idea kivonása a műből. Ez utóbbi eljárás az anyagot mint megvetendőt utasítja el, és a gondolatot, az ideát emeli az anyag fogalma felé. Mindezzel pedig egy szellemi dimenzió, a negyedik dimenzió létét állítja.

Az eljárás, mint gesztus, mely a konceptuális törekvések anyaghoz való viszonyát egészen az úgynevezett "neokonceptuális művészet" időszakáig meghatározza. A "klasszikus konceptualizmus" anyaghoz való viszonya emlékeztet a neo-platonizmus anyag-fogalmára, ahol a matéria rútként való elutasítása vezet a legfőbb jó, és a legfőbb szép, vagyis Isten felismeréséhez. Heller Ágnes szerint ez a neo-platonista gesztus abban különbözik a platóni szép fogalmaitól, hogy ott lehetségesnek tűnt a közvetítés az érzéki szép és az ideák birodalma között, míg a neo-platonizmusban az anyag mint tisztátlan megkerülésén keresztül vezetett az út a legfőbb Szépséghez. Duchamp felvilágosult, individualista gondolkodóként ezt a lehetőséget természetes nem vállalja.

A magyar neo-avantgárd képzőművészetében az absztrakció mindkét iránya megtalálható, miként az a korszak-nyitó Balatonboglári Kápolnaműterem (1970-73) kiállított munkáiból is világosan kitűnik, ahol van számos non-figuratív munka (Bak Imre, Türk Péter, Gulyás Gyula, Csiki Tibor, stb.) és a duchampi proto-konceptuális anyagfelfogást sajátjának tekintő munka is (Erdély, Maurer, Hajas, Szentjóby stb. munkái).

A magyar neo-avantgárd legmeghatározóbb személyisége Erdély Miklós írásaiban is sokat foglalkozik mind a dialektika, mind a lehetséges egy-ség kérdéseivel.

Erdély a "szellemi ember" számára elfogadhatónak, sőt szükségesnek tartja a dialektikát, de csak az új-eletizmus módján. Az anyag, mint zárt határokkal rendelkező matéria fogalmát, s a rá alapuló "materialista államvallást" ugyanakkor - miként az írásaiból is kiderül - nem tartja egyértelműen elfogadhatónak.

"Mivel az ember sem a teljes azonosság dermedtségét, sem a szüntelen változás és változatosság szédületét nem bírja el, a hasonlóságok, analógiák, a ritmizált változás, a dialektikus periódusok szféráját tekinti sajátjának. A különbözőben keresi az azonost, az azonosban az eltérést. A szellemi ember azonban csak a totális változásban ismer magára" - írja az Ismétléselméleti tézisekben.

Ami az új-eleatizmus tanaihoz való hasonlóságot illeti, e kérdések szintén megjelennek Erdélynél. A Mőbiusz-szalaghoz készített Idő-mőbiusz című leírásában felfüggeszti az ok-okozati viszonyokat, s az időbeli előrehaladást a mőbiusz szalag modellje alapján illuzórikusnak minősíti (a mőbiusz éleit követve látszólag haladunk, valójában mozgásunkkal a térben a struktúrát vagy az egészet szimbolizáló körformát írunk le, közben pedig egyik dimenzióból a másikba kerülünk át).

A "Mondolat" című írásában pedig - mintegy neo-platonista szemlélettel - azt állítja, hogy "nem lehet különbséget tenni az egy és sok között, mert az egy és ugyanaz".

E teológiai érvelésre emlékeztető gondolatok egy olyan időszakban jelennek meg, melyet Erdély maga is a "kozmikus reményvesztettség időszakának nevez", melyben "olyan világegyetem tárul a mai ember elé, amihez nem tud teremtőt képzelni". "Akár deistán, akár materialistán gondolkodunk - mondja egy kiállításhoz írott előszavában- (Szógettó, 107.o.), a véletlen szervező szerepét kell feltételeznünk(...)"

Az anyaghoz, a műtesthez, illetve a műhöz mint testhez való viszony egyik leglátványosabb példáját Hajas Tibor munkásságában követhető nyomon. Hajasnál az anyagfogalom és a valós test egymásra vetítésének tétje a matéria határainak átlépése. A test-lélek dichotómia meghaladását Hajas a műtesten, illetve a műként szolgáló testen keresztül véli elérhetőnek. Hajas gesztusa, szakralitás éhsége és transzcendencia iránti elkötelezettsége szélső pontját mutatja annak az általános érdeklődésnek, mely - Peternák Miklós szavaival -"az eszmék oldaláról" az ezoterikus, az okkult, misztikus tanok, illetve a keleti gondolkodás felé fordulásban volt tetten érhető. Vagyis valami másfajta "vallás" keresésében, mint a "hivatalos államvallás", vagy az általa megtiltott klasszikus keresztény hitvilág.

Alternatív regiszterek című könyvében (Typotex, 2006) Havasréti József is felhívja a figyelmet arra, hogy a neo-avantgárd "kulturális szerveződés", "szektaszerű" képződmény, melynek mélyszerkezetében vallásos-gnosztikus elemek figyelhetők meg. Minderre a belterjesség, a klikkszerűség, a társadalmi exluzívitásra való törekvés, a kiválasztottság tudata enged következtetni - állítja a szerző. A materializmussal szembeforduló "kulturális szerveződés" anyagfogalma tehát ebben, a zavaros ideológiák, titkos tanok, és más kultúrák (pl. keleti) gondolatrendszerének "melting pot"-jában olvadt szét.

Az anyag-fogalom átértelmezésének két fő irányát érhetjük tetten az időszak neoavantgárd "képzőművészeti" törekvéseiben. Az egyik ezoterikus, vagyis befelé vivő, a másik exoterikus, vagyis kifelé vivő irány.

Az első szélső értéke található meg a klasszikus konceptualizmus anyag-redukciójában, vagyis anyag-minimalizmusában, melynek számos példáját találjuk a Beke László által kezdeményezett "Mű mint az elképzelés dokumentációja" projekt munkái között (pl. Türk Péter munkája). Ezt az irányt, mely - Duchamp gesztusát folytatja, ugyanakkor sok szálon kötődik a minimalizmushoz, a továbbiakban ezoterikus anyag minimalizmusnak nevezem.

A másik irány, melyet Hajas gesztusa szimbolizál, egyfajta radikálisan exoterikus, kifelé vivő irány, mely az anyagon mint testen keresztül vezet. A pusztítás gesztusában már az anyag minimuma sem marad meg, mint szellemi referencia-pont. Az anyag helyett a gesztus, a gesztus helyett pedig - később, második szinten - a rögzítésre szánt analóg és digitális hordozók (foto, film) veszik át az anyag szerepét. Ez utóbbit exoterikus anyag-kiterjesztésnek, második fázisát pedig anyag-átvitelnek nevezhetjük.

Ha ezen kritériumok mentén vetjük egybe a Vasfüggönyön inneni és túli történéseket, láthatjuk, hogy a klasszikus avantgárdban is megtalálható mindkét említett irány, ugyanakkor az anyag teológiai értelmezése és a transzcendencia iránti erős érdeklődés a nyugati kontextusban sokkal inkább játékos-irónikus, a magyar kontextusban szakrális-teológikus irányt vesz. E különbség hátterében egyszerre van jelen az aktuális politikai-társadalmi kontextus, valamint a keleti-lírikus-messianisztikus világkép (mely az akkor még meghatározó orosz irodalomban és képzőművészetben látványos) és a nyugati - akkor már fogyasztói társadalmak - racionális pragmatikus világszemlélete. A rendszerváltás utáni, fogyasztói kontextusba átsiklott kortárs magyar művészet gyökereinél e két hagyomány találkozik össze.

(1)A felosztáshoz Tatai Erzsébet: A neokonceptuális művészet Magyarországon, (Praesens, 2006) című könyvének tipológiáját használom