Kállai Ernő művészettörténészi-műkritikusi ösztöndíj

Mestyán Ádám: A kortárs képzőművészet és a kortárs tánc határfelülete: a test

2006. évi kutatási beszámoló

Idézném, hogy egy évvel ezelőtt beküldött munkatervemben mire vállalkoztam: "A performance- és az akcióművészet radikalitása színpadi alkotásokká vált, s ebben leginkább a kortárs tánc homályos és igen kényes fogalma segítette. A testtel való bánásmód mindenesetre mindkét iránynak kitüntetett jellegzetessége. Pályázatomban e bánásmódnak - hogy azt ne mondjam, stílusnak - az elemzésére irányuló tanulmányok megírására szeretnék jelentkezni. A téma hangsúlyozottan nem a body-art képzőművészeti kategóriáját jelenti, hanem egyfajta közös látásmód detektálását a kortárs színpadi és látványművekben. E közös vizualitás jellemzése volna a feladat, melynek elvégzéséhez szeretném kérni a támogatást."

Most, egy évnyi kutatómunka után látom, hogy ez az elképzelés vagyis a testi és a képi gondolkodás összevetése nem más, mint a modernitás egyik legjellegzetesebb sajátossága és egyben a nyugati művészet-fogalom megkülönböztetője. A testi gondolkodás alatt egy matematikai képzetet értek, mely elsősorban az emberi testek térbeli elrendezését célozza valamint a testet és a mozgást mint geometriailag kifejezhető egységet. A képi gondolkodás alatt azt a vizuális igényt értem, melyben a fizikalitás elveszik és az ábrázolás elsősorban a képiséget teszi tárgyává vagyis az ábrázolt dolgok, testek és eszmék egyfajta nem-jelenléttel tüntetnek, egy sajátos realitással. A kétfajta közelítés egymásra hatása alkot egy olyan mixtúrát, mely a modern művészet egyik alapbeállítottsága és egyben a kortárs művészet egyik leírása is lehet.

Az elmúlt évben számos publikációm jelent meg, melyek kisebb-nagyobb mértékben kapcsolódnak a fentiekhez. Több mint nyolcvan kortárs táncelőadást néztem meg és ugyancsak sok kiállításon vettem részt, nyitottam meg vagy éppen recenzáltam. A legnagyobb munka elkészült, noha még megjelenés alatt van, mindenesetre mellékelem a beszámolómhoz. Ez az esszé Frenák Pál 1999-2005 közötti munkáit elemzi és egyben stílustörténeti igénnyel is fellép. Antonin Artaud "kegyetlen színház" fogalmát felhasználva a "kegyetlen tánc" stílusát igyekszem meghatározni Frenák művein keresztül. Két definíciót adtam, egy analitikust (mely elsősorban ismertetőjegyeken keresztül azonosítja a stílust) és egy hermeneutikait, mely a képi és a testi gondolkodás egymáshoz való viszonyában határozza meg a kegyetlen táncot. Ez utóbbi szerint Frenáknál a képiség a (férfi)test esztétizálása, melyben a táncmű logikája vizuális szituációk sorozatává válik és így a műkritikus nem a voltaképpeni mozgást, hanem képeket elemez.

Ez a meglátás - vagyis kép és test titokzatos viszonya - számomra történeti kérdésfeltevésé is vált, annak mentén, ahogy a fentiekben a történetiséget értettem. 2006 nyarán - nem utolsósorban a Kállai-ösztöndíj segítségével - Londonban megtekintettem a Victoria and Albert Museumban a Modernism című kiállítást. Ez a monumentális tárlat rengeteg anyagot tartalmazott az 1920-as és 1930-as évek képzőművészetéből és táncművészetéből, különös tekintettel a formatervezésre és az experimentális filmre (Moholy-Nagy, stb). Ez a kiállítás indította el azon gondolatsoromat, mely szerint a modern táncban tulajdonképpen már a 19. század végén elindult "képiesedés" (Isadora Duncan és a görög minták) folyamata ekkor talál visszhangra a képzőművészetek felől. Azok a képek és filmek, melyek a mozgást és a hangot tanulmányozzák, futurisztikus robotokat és mechanikus baletteket hoznak létre, nemcsak tudományos-művészeti igénnyel lépnek fel, hanem különböző elképzelésekkel rendelkeznek az emberi test, a mozgás és fény ábrázolhatóságát illetően. Annak érdekében, hogy a képi és a testi gondolkodás egymásba fonódását mint egy történeti helyzetet elemezni lehessen, még számos kutatást kell végezni. Elkezdtem egy nagyobb elemzés munkálatait, mely a modernizmus kezdeteire kérdez rá test és kép viszonyának szemponbtjából. Ez az elemzés még befejezésre vár.

Mindeközben számos kisebb kritikát, kisesszét jelentettem meg az elmúlt évben a tárgykörben. Ezek közül csak párat mellékelek, mivel nem érzem szorosan vett tárgyukat a kuratórium számára érdekesnek. Az egyik olyan, mely kiemelkedik ebből a szempontból, két Bozsik Yvette-elemzés, mindkettő az Ellenfény című szaklapban jelent meg. Az első a kevésbé sikeres Miss Julie című darab fényeinek elemzése, melyben a fénytechnikát mint önálló képalkotót kezelem. A másik a Varázsfuvola kortárs balett feldolgozása, melyet az opera szüzséjének átfordításával a tudásról szóló nagyszabású metaforává tett a művész. Szintén 2006-ban szerkesztésemben megjelent a Látvány/színház című tanulmánykötet a L'Harmattan Kiadónál, mely egy interdiszciplináris, műfajelméleti konferencia anyagát tartalmazza (szerzők: Bacsó Béla, Beke László, Bokody Péter, Darida Veronika, Demcsák Katalin, Fuchs Lívia, Horváth Eszter, Huber Beáta, Jákfalvi Magdolna, Kékesi Kun Árpád, Kérchy Vera, Kiss Gabriella, Mestyán Ádám, P. Müller Péter, Papp Zoltán, Pálfalusi Zsolt, Radnóti Sándor, Rényi András, Sebestyén Rita).

Tágabb értelemben a tavalyi évben egy másik témában is végeztem kutatásokat, nevezetesen történelem és művészet összefüggéséről, különös tekintettel a posztkoloniális művészetfogalomra. Három nagyobb tanulmány született ebben a témában, az első Forgács Péter kiállításának elemzése a Balkonban (A dunai Exodus - A folyó beszédes áramlatai), melyben a történelem elbeszélésének és ábrázolásának alapvetően esztétikai aspektusát igyekeztem megfogalmazni. A posztkoloniális művészetfogalom tárgykörében írtam A Nefertiti-paradigma című nagyesszémet, mely a Kis Varsó Nefertiti-projektjének kapcsán született és a Holmiban jelent meg. Ez az esszé mind az egyiptomi, mind az azokra adott nyugati reakciók álságosságára mutat rá, arra tényre, hogy az egyik oldalon tisztán politikai, míg a másikon egyfajta esztétikai jogi érvelés mutatkozott meg, melyek mégiscsak egyetlen diskurzusban válnak értelmezhetővé.

A harmadik írás a British Museum Word into Art - Artists of the Modern Middle East című kiállításának elemzése, melyben művészetelméleti konklúziókat is megfogalmazok - ez az írás is a Balkonban jelent meg. A "modern Közel-Kelet" szókapcsolat már önmagában is maszkokat és szerepeket jelent, hiszen például ki beszélne "modern Magyarországról"? Az írás és kép transzformációját bemutató kiállítás alapkoncepciója egy erőteljesen koloniális és szekularizált művészet-fogalom előfeltevésére épül, és ezért úgy tűnik, hogy a "másik" megismerése csakis a "saját" képében lehetséges. Vagyis a nem-európai vagy nem-nyugati művészeteknek át kell esnie egy bizonyos szelídítésen, hogy a múzeumban kanonizálódhassanak.

Ez a meglátás természetesen túlzottan kitágítja a munka kereteit, azonban fenntartom, hogy a "látott test" középponti szerepet tölt be a kortárs nyugati gondolkodásban, épp úgy, mint a középkori keresztény gondolkodásban, azonban valamiképpen a szecesszió és a modernizmus megszületésénél ez a vizualitás a "látott test" fogalmát a "saját" testre vitte át, vagy pontosabban: a saját test fogalmát vitte át a "látottra". A képző- és táncművészet határfelületeként definiált test ekképpen felrobbantja a határokat és határfelületből egy olyan maggá válik, mely átstrukturálja a világ bizonyos tárgyairól adott leírásainkat. Ez a reprezentációs töltet a XIX. század stratégiáinak eredménye, a kiállítás-karakter és a városi lét ideológiáinak ereje. A modernizmus alkotásainak vizsgálata ahhoz a belátáshoz vezet, mely test és kép, mozgás és vizualitás közös terét alakítja: az idegen és a saját test határainak eltolódását. De ez már egy következő munka része lesz.