Beszámoló a Kállai Ernő művészettörténészi-műkritikusi ösztöndíjhoz

Resume

Perenyei Monika 2007. január

Az időélmény reprezentációja és prezentációja a kortárs képzőművészetben

Az idő képzőművészetbeli reprezentációjának kérdése hosszú ideje érdeklődésem középpontjában áll. Egy évvel ezelőtt "Az idő szerepe a kortárs képzőművészetben - A képzőművészeti reprezentáció temporalitásának, az időhöz való viszonyának, és a befogadást módosító hatásainak vizsgálata" címmel tematizáltam ezt ösztöndíj pályázatomban.

A képzőművészeti és filmes alkotások szenzuális megtapasztalására fordított idő a befogadás során a néző által megélhető idővé, vagyis tartammá és eseménnyé válik/válhat. A műbe kódolt idődimenzió kibontása - az anyagoknak, a különböző anyagminőségeknek, a médiumok kifejező eszközrendszereinek "letapogatása", továbbá a dramaturgia és a narratíva megértése, kibontása révén - olyan érzéki megtapasztaláshoz, esztétikai élményhez vezet, amely a műveknek a teória által gyakran mellőzött rétegeit, immanens jelentését hozza előtérbe. Susan Sontagnak a tekintetet a formára irányító felhívása az interpretációk hatványozása mellett vagy helyett ma is időszerű. Az ilyen eseményszerű esztétikai tapasztalat során elsődleges az esztétikai jelenségek érzéki letapogatása, az adott médium(ok) ismérveinek jelentést gazdagító felfejtése, a mű terébe, és nem utolsó sorban a mű létrejöttének, megalkotásának idejébe való behatolás is, vagyis a kép topográfiai bejárása (1). Tapasztalataim szerint ez a képtopográfiai elemzés, az alkotás terének bejárása - legyen az fotó, film, mozgókép, festmény vagy 3 dimenziós plasztika - vezethet a néző pszichikai idejének megélését eredményező eseményhez (2). Az időélményt tematizáló, illetve időélményt generáló alkotások megismerése, elmélyült befogadása következtében az idő gyors pillanatokban történő felemésztését, lineáris végtelenbe tartását felválthatja az idő kitartása, kitágítása, megélése, ciklikus aspektusának újraélése. Ennek természetesen több módja is van, erre utal jelen beszámoló címe is, ami egyben eddigi megfigyeléseim összegzése, illetve további kutatásaim, gondolatmenetem vezérfonala.
Egy évvel ezelőtt rögzített észrevételeim szerint jelenünk kortárs művészeti törekvéseiben az idő központi kérdéssé emelése az alkotófolyamat és alkotóidő tárgyiasításában, a műalkotás keletkezési körülményeinek, módjainak felmutatásában és a befogadás idejének meghosszabbításában mutatkozik meg. Mindhárom esetben a nézőnek a műalkotásba való mélyebb involválása a tudatos cél, vagy a kevésbé tudatos, az alkotói intuícióból is fakadó eredmény. A néző részvételének, a befogadás aktusának, vagyis a különböző pszichikai idők megjelenítésének (tempus) kérdéssé emelése egyértelműen aktuális és progresszív szempont, többek között Lev Manovich (Posztmédia esztétika), Laura Mulvey (delayed cinema fogalma, Death 24x a Second) és David Green (Marking Time: Photography, Film and Temporalities of the Image) esztétikájának is kulcskérdése. Az időben kitágított, természetesen a művek által generált befogadás és a "késleltetett analízis" a néző jelenlétét, a jelen idő elmélyült megélését eredményezi. A fent leírt észrevételeim nem változtak, viszont olvasmányélményeim és kiállítás tapasztalataim következtében sokrétűbbek, gazdagabbak lettek, ennek következtében szükséges, hogy gondolataimat árnyaljam, egy mederbe tereljem, illetve egy modellt állítsak fel további kutatásaim, megfigyeléseim artikulálására. A képzőművészet és az idő dimenziójának kapcsolatát elemző kérdésfeltevés, illetve e szempontrendszer alapján történő megközelítés aktualitása és érvényessége tovább erősödött bennem, már csak azért is, mert szempontrendszerem alkalmazása következtében egyre több olyan alkotás és elemző írás kerül figyelmem középpontjába, melyek ezt a kérdést járják körül. Alex Farquharson kimondja A nagyság rendjei című, a műcsarnoki Macro / micro kiállítás katalógusához írt bevezető szövegében, hogy a közelmúltig a képzőművészetre inkább térbeli, mint időbeli médiumra gondoltunk. Pedig tér-idő kontiniumban létezők a képzőművészeti alkotások is (3). Morris Notes on Sculpture, Part II. című írásában amellett érvel, hogy a minimalista szobrok méretaránya bizonyítja, hogy alkotóik ezeket a műveket időbeli létezésre szánták, mivel a nézőnek a tárgyról alkotott percepciója a néző mozgása, vagyis az adott tárgy körüljárása révén és következtében változik. Vagyis a minimalizmus hívei az elsők között hangsúlyozták a képzőművészeti percepció időbeliségét, s ezzel a "minimalizmus a modern esztétika, mint diszciplína rendjét fenyegeti, mely szerint a képzőművészet kizárólag térbeli lehet." (4) Ha a minimalisták állásfoglalása, észrevétele és szándéka az esztétika diszciplínáját nem is fenyegeti, de tovább gondolásra, a szempontok árnyalására és gazdagítására mindenképpen inspirálja. Ez a folyamat kezdetét is vette, ahogy ezt számos külföldi szakirodalom is bizonyítja. (5)

A beszámolóm címét is adó "modell" nem szójáték: a sokoldalú kortárs képzőművészet eszközrendszerén át megjeleníthető időélmény komplexitására utal egyrészt, másrészt azt a gondolati szálat, vezérfonalat jelölöm, illetve artikulálom vele, melyen keresztül a művészeti alkotások bonyolult temporalitásának megközelítését, illetve az arról való gondolkodást az eddigi felismeréseim alapján folytatni kívánom. Természetesen más gondolati modellek is felállíthatóak (6). Az időélmény reprezentációján az időnek formát adó, magát az időt formázó alkotói eljárásokat, illetve az ilyen alkotói szándékkal létrejövő alkotásokat értem. Példaként említhetem Szabó Ádámnak a szobrászat médiumára az animáción, illetve a videón keresztül reflektáló munkáit, vagy Thomas Struth és Sam Taylor-Wood történeti (művészettörténeti) időt megjelenítő, a történeti időben a képeket, a reflektált látást ívvé rajzoló, fotóeljárással készült alkotásait. Az időélmény prezentációját hajtják végre, tapasztalataim szerint, azok a munkák, melyek az alkotói dramaturgia, kidolgozás, kódolt jelek által a befogadóban egy időélmény kibontását generálják, vagyis maga a néző aktiválja a műbe épített jeleket, melyen keresztül kibomlik egy felismerés, egy időben lezajló, az önreflexiót sem nélkülöző, a néző által kibontott és megélt folyamat, esemény. A mű stimulálja a befogadót ennek az aktív befogadásnak a végrehajtására, s ezáltal egy időkitágító, felismerésekkel és esztétikai élménnyel együtt járó sajátos időzóna keletkezik. A mű egy ilyen potenciális, a néző pszichikai idejét érintő időzónát kínál, prezentál. Ezt az időélményt a mű mondhatni konzerválja, melynek aktiválása a néző feladata. Természetesen az időélmény reprezentációja és prezentációja között lehet és van is átfedés, ez egy szempontrendszer, amit szem előtt tartva szeretném vizsgálódásaimat tovább folytatni.

(1)Perenyei Monika: Harmadik típusú találkozások, Balkon 2007/1.

(2)Ua.

(3)Perenyei Monika: "Cinema like never before", Balkon, 2006/9. (Boris Groys a képzőművészeti alkotások időbeliségét elemző szövegére is reflektáltam ebben az írásban.)

(4)Micro/macro. British Art 1996-2002. Műcsarnok, 2003. március 21- június 1., Budapest. A katalógus bevezetőjét Alex Farquharson írta A nagyság rendjei címmel.

(5)Perenyei Monika: Késleltett mozi. Birkás Lenke Film Stillek című fotósorozatáról. www.prae.hu

(6)Kicsiny Balázs az időkérdés tárgyalását a képzőművészeti időallegóriákon keresztül, illetve Virilio (Az eltűnés esztétikája), és Guy Debord (A spektákulum társadalma) gondolatmenetét követve közelíti meg.