Összefoglaló

Az Oktatási és Kulturális Minisztérium
Kállai Ernő művészettörténészi-műkritikusi ösztöndíja
támogatásával végzett munkáról

Pfisztner Gábor: Vető János művészete a '70-es és '80-as években

Az ösztöndíjpályázatban megfogalmazottak szerint az eredeti szándék arra irányult, hogy megvizsgáljam Vető János szerepét a magyar underground művészet terén és az arról folyó diskurzuson belül, mint olyan önálló alkotóét, aki nem csupán Hajas Tibor performanszainak "sajátos" dokumentátoraként tekinthető, hanem már ebben a szerepben is önálló, független és autonóm alkotóként jelenik meg, aki nem csupán rögzíti az eseményeket, de saját művészi paradigmájába beleillesztve Hajassal együttműködve, lényegében a fényképek segítségével újraalkotja azokat egy másik összefüggésrendszeren belül.

Ennek egyik fontos, bár elsősorban a további munka alapját, illetve az összkép pontosabb megrajzolásához inkább csak a hátteret biztosító lépésként fontosnak tartottam "feltérképezni" a a hetvenes évek elejétől nyolcvanas évek végéig terjedő időszak társadalomtörténeti és művészeti kontextusát, hogy abba elhelyezve vizsgáljam Vető János szerepét, esetleges hatását.

Új szempontok szerint kívántam megvizsgálni Hajas Tibor és Vető János viszonyát, inkább az utóbbi személyére és működésére helyezve a hangsúlyt és elsősorban a fényképekbôl kiindulva, a fénykép mint médium felől értékelve közös tevékenységüket. A vizsgálati szempontok között szerepelt ezeknek az anyagoknak az elhelyezése a korszak szélesebb művészeti kontextusában.

Miért játszott ilyen kivételesen fontos szerepet Vető életében Hajas jelenléte? Ez lenne az a kérdés, amelyre választ keresve, kibontható kettőjük kapcsolata, aminek csupán része, bár kétségtelenül az utókor, a mai jelen szempontjából legfontosabb része az a közös munka, amely a Vető János által készített képekben ölt testet. Az ő visszaemlékezéséből csupán annyi derül ki, miként találkozott Hajas Tiborral.

A szakirodalom alapján az egyik legfontosabb kérdés a közös alkotás eredményeképp létrejött művek autorizációja. Az uralkodó álláspont szerint itt elsősorban Hajas művekről van szó. A műalkotás ezekben az esetekben maga a performansz, az "előadás", amelynek legfontosabb szereplője az alkotó, Hajas. Ebben az értelmezésben a fényképező ágens lényegét tekintve csupán közvetítő szerepet játszik, amihez eszközként használja fel a fényképezőgépet. Az tagadhatatlan, hogy Vető egy ilyen művész-dokumentarista kapcsolat szintjén "száll be" Hajas mellé. Azt azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy miért is érzett késztetést arra, hogy kezdeményezőleg lépjen fel. Az az alap, ahonnan ők ezt követően, már együtt indulnak, egészen más, mint csupán a fent említett viszonylag egyszerű és sematikus viszony, amely nem a kölcsönösségen alapul, és nem is feltételez tartósságot, csupán esetleges és alkalmi.

Az a munka, amelynek végeredménye ma albumokban és archívumokban (magángyűjteményekben) megtalálható, egy teoretikus és érelmezési problémát is felvet a történeti szempontokon túl. Mindazonáltal jóval túlmutat az autorizáció kérdésének felvetésén. A lényeges pont a mű jelentése, az értelmezhetőség, amelyben meghatározó szerep jut annak a ténynek, miként jöttek létre ezek az alkotások. Arról van szó, hogy mennyiben jelent mást az, amit látunk, azáltal, hogy létrejöttekor meghatározó szemponttá vált maga a médium, amelynek segítségével, vagy amelyet fel- és kihasználva egyáltalán láthatóvá vált. A médium tudatos használata itt túlmutat egyszerű eszköz szerepén, lényeges részévé válik a műnek, a kettő egymástól már nem elválasztható. Az a szándék, ami Vetőt arra indította, hogy magára vállalja az "események" "méltó és szakszerű, igényes és minőségi" "közvetítését", rövid időn belül átformálta ezeket az "akciókat", megváltoztatva magát a művet és az "üzenetet", "tartalmilag" és "formailag" egyaránt. Vető szerepe nemcsak abban van, hogy "rögzítse" azt, amit Hajas előad, hanem abban is, hogy mindezt láthatóvá, átélhetővé, megtapasztalhatóvá tegye. Az idő haladtával a kezdetekre jellemző módon a háttárbe vonuló Vető "jelenléte" és megnyilvánulása a képekben egyre fontosabb. Gyarapodnak azok a gesztusok, amelyek egyértelműen hozzá is köthetők, és amelyek már kétségtelenül az együtt gondolkodás eredményeként nyilvánulnak meg. Fontos felismerni Vető későbbi munkái szempontjából is ennek jelentőségét, valamint lényeges látni azt, hogy a Hajassal folytatott közös munka mellett egyre határozottabban jelentkezik autonóm alkotóként is, ekkor még kizárólag fotográfiáival.

Ezért is tartottam fontos mozzanatnak Vető önálló fotográfiai tevékenységének elhelyezését a korszak nagyon is eltérő, kísérleti jellegét tekintve mégis hasonló kezdeményezéseinek összefüggésrendszerébe. A fényképezés mint független alkotói megnyilatkozás és a fénykép mint önálló műforma egy teljesen új diskurzus részévé válik már a hatvanas években, de valóban egyedülálló eredményeket a hetvenes években mutathat fel. Ezek a megnyilvánulások annyifélék, ahány alkotótól származnak, akik a megszokott (és elvárt) dokumentarista látványt kerülve, attól és a "szocialista szemlélettől" idegen és meghökkentô módon viszonyultak a fényképezéshez és a fényképhez, mint tárgyhoz is, ami csak nagyon távoli kapcsolatban áll a konceptuális művészet fényképhasználatával, bár esetenként nem teljesen független attól.

Ezen a közegen belül elhelyezve Vetőt, azt lehet megállapítani, hogy talán ő távolodik el leghatározottabban a "klasszikus" fényképezéstől, ugyanakkor a legkevésbé él a kép és látvány bármiféle utólagos és direkt manipulációjának lehetőségével. Azt is meg lehet állapítani, hogy míg másoknál gyakran igen hangsúlyos az a teoretikus megközelítés, amellyel a fényképre mint képre és a fényképezés mint "képcsinálás" aktusára rákérdeznek, addig ez a törekvés Vetőnél (látszólag) teljesen hiányzik. Munkáinak jelentős részében a fénykép használati módja alig különbözik attól, amiként azt a Hajas-féle performanszok rögzítésére használta. Ragaszkodik a tárgyszerű megragadáshoz, a látvány lényegében a kamera előtt alakul ki, csak nagyon ritkán nyúl bele magába a képbe. Sokszor a végleges mű nem is csak egyetlen felvételből áll össze, hanem több kép együtteséből. A fénykép mintegy egybefoglalja, szintetizálja azokat a szándékokat, amelyek a látvány létrehozásában és a képkészítésben külön-külön megnyilvánulnak.

Az undergorund művészetnek a hetvenes és nyolcvanas évek fordulóján jelentkező újabb változatai Magyarországon lényegében egybeesnek időben az akkori nyugaton megjelenő és alakot öltő new wave kultúrával, Ez rávilágít arra, hogy nem csupán Hajas hiánya idézte elő azt a metamorfózist Vető műveiben, amely megfigyelhető ezekben az években. Alkotói egymásra találása Méhes Lóránttal is inább vezethető vissza ezekre az okokra, mint bármi másra.

Ez a váltás többek között azt jelenti Vető esetében, hogy elfordul saját magától. Azáltal, hogy felgyógyul a balesetben elszenvedett sérülésekből, amelyben Hajas Tibor az életét vesztette, mintegy "kigyógyul" saját magából is. A műveket szemügyre véve meghatározó a fokozatosság. Idővel már nem egzisztenciális kérdés a létezés abból a szempontból, hogy ezt a létezést annak minden ellentmondásával és traumájával tematizálja alkotásaiban. Ezekben az években kezd el festeni és kiállítani Méhes Lóránttal. Mindemellett újabb fotós munkák is születnek. Az az "új festészetet" jellemző szín- és látványvilág, ami a hetvenes évek elzárkózását és befeléfordulását egy döbbenetes módon kitárulkozó, de csupán a felszínt megmutató életfelfogásban gyökeredzik, itt a fotókon nem jelentkezik. A fénykép az a fikciós tér lesz Vető számára, amely továbbra is legbelső énjének konfliktusait, személyes ügyeit foglalja mégoly enigmatikus és zárt módon is magába. A festményeiket bemutató kiállításokat a recenzorok igen lelkesen üdvözlik a színekben gazdag, látszólag vidám és optimista, életerőt sugárzó, határozott képi világok okán is, amelynek bizonyos aspektusait a legutóbbi időkig megőrizték Vető művei.

Mind fénykép-munkáit tekintve, mind festészetét és azt követően költői-szövegírói megnyilvánulásait és zenészi jelenlétét is figyelembe véve nem lehet megkerülni azt a felvetést, hogy Vetô pontosan beleillik a Havasréti által is meghatározott valamint elemzett irányzatba, amelynek lényege, hogy a művész nem élete eseményeit teszi műalkotássá, hanem a művészet hatja át egész életvitelét és annak minden megnyilvánulását, amit Havasréti LebensKunstWerk-nek nevez el. Ennek a felfogásnak teoretikus nyomai meglelhetők Vető szövegeiben (és talán a Baksa-Soós Jánosra való hivatkozás is értékelhető állásfoglalásként ebben a kérdésben), bár - nyilvánvaló módon - őmaga ezt sosem tematizálta és foglalta össze, mintegy önnön művészi pozícióját manifesztálva.