Rieder Gábor: Beszámoló
Kállai Ernő ösztöndíj III. évf.

A Kállai Ernő művészettörténészi-műkritikusi ösztöndíj nagylelkű támogatásának köszönhetően, 2004-2006 között sikerült végigvinnem a három évvel ezelőtt eltervezett kutatásaimat, megfelelve A 20. század második felének realista festői tendenciái Magyarországon címet viselő pályázatomban tett ígéreteimnek. Az első esztendőben leadott, már-már az esszé határát súroló tanulmányomban (A realizmus hatástörténeti vázlata) összegeztem a realista alkotások befogadási stratégiáit. A következő évben ezeket a teoretikus alapkategóriákat kamatoztattam a hazai szocreál festészetet elemző tanulmányomban. (A tanulmány a napokban jelent meg az Új Művészet hasábjain: Zsánerek és bálványok. A szocreál festészet recepciótörténete. In.: Új Művészet 2006/10-11-12.) Az utolsó, jelenleg is tartó ösztöndíjas esztendőben a hetvenes évek és az ezredforduló realista festői tendenciáit analizáltam a korábban kialakított kategóriák segítségével. Az ebből megszülető, két különálló tanulmányomban a recepció szemszögéből elemzem a hazai realista festészet újabb irányzatait.

A magyar hiperrealista festészet recepciótörténete:
A magyarországi hiperrealista festészet - az Egyesült Államokból származó stílus folytatójaként - átvette az eredeti irányzat befogadási hatásmechanizmusait, némiképp hozzáigazítva a helyi viszonyokhoz. A tengeren túli szuperrealizmus kiváltotta a műkedvelőkből a bravúros technika csodálatát (virtuozitás) és a hétköznapi tárgyak művészeti kontextusban történő viszontlátásának primer örömét (banalitás); az emocionális hatások mellett tág teret kínált a letűnő fotografikus kor médiumának, miközben ellenállt mindenféle társadalomkritikus olvasatnak. A szuperrealizmus szociális érzéketlensége és mimetikus stratégiája miatt a a neoavantgárd színtéren nehezen érvényesülő, sokszor provinciálisnak tartott irányzat maradt. A magyarországi fotórealista festészet viszont a többi neoavantgárd irányzat teljes értékű társaként, elsősorban hermeneutikai értelmezésre inspirálta nézőit. A semleges stílus és a médiumkritikai tematika mellett a interpretáció fő csapását hagyományosan a rendszer politikai bírálata határozta meg. A hétköznapi valóságot átitatta a politika - s ez jól érzékeltethető az első igazi hiperrealista festmény, Méhes László Hétköznap című képének mai értelmezésében is: "(a f)élhomályban üldögélő pár kettős portréja klasszikus kompozíció, amelyet Méhes ismerős motívumokkal értelmez. Balra egy nőalak, jobbra ellenfényben pedig a Derkovits-képekről ismert 'olvasó-munkás'-motívuma. Az olvasó munkás aktualizált figurája már nem kötelező brosúrát (Marxot), hanem Esti Hírlapot olvas. És akinek ez nem egyértelmű célzás, azoknak még egy motívum, a napszemüveg is erősíti a mondandót. A tudást jelképező szemüveg a késő-középkortól időről-időre előkerül, mint Brueghelnél. A hétköznapi félhomályban viselt napszemüveg 1969-ben még Magyarországon sem utalhat tudásra, tisztán látásra. A Hétköznap csendes, elfojtott és zárt életterébe kívülről érkezik némi fény: azon túl, ott a tág világ." (Bárdosi József) A kommunizmus szűk világa, miként az egész neoavantgárdot, döntő mértékben határozta meg a hiperrealizmus lehetséges értelmezési körét is.

Millenniumi realizmus. A kortárs magyar realista festészet természetrajza:
A figurativitás hagyománya a huszadik századi nyugati festőművészetben - a radikális neoavantgárd izmusok ábrázolóművészet-ellenes programjaitól függetlenül - sohasem szakadt meg. Bár a realista alkotókat kizárták a progresszivitás fő fórumairól, a szélesebb közönség és az avantgárd grand art közötti bizonytalan illetőségű senkiföldjén tovább "őrizték a lángot" (R. B. Kitaj). Az új figuratív tendenciák az ezredfordulón kerültek koncentrált megakiállítások formájában az érdeklődés (és a progresszió) középpontjába. A magyar színtéren ezzel párhuzamosan (több-kevesebb eltéréssel) hasonló változások zajlottak le. 2001-ben lépett színre a Képzőművészeti Egyetem frissen lediplomázott új realista nemzedéke. A kereskedelmi galériák gyorsan lecsaptak az új jövevényekre, közös rivaldafénybe állítva őket az első és a második hiperrealista nemzedék képviselővel. A 2003 júliusától majd egy évek át a Műértő hasábjain zajló ún. "technorealizmus-vita" eredményeképpen kirajzolódtak az új és kevésbé új (fotó)realista festészetet körülbástyázó elméleti álláspontok. A teoretikus eszmecsere során, a figurális hagyomány és a mediális kortárs művészet felől közelítő elemzők kereszttüzében nyelvi szinten is artikulálódott egy új irányzat, "egy igazán markáns trend" (Aknai Katalin). A technorealizmusnak elkeresztelt stílus nem jelentett paradigmaváltást, még ha sikere hozzá is járult a későmodern, kereslet-ellenes művészattitűd megreformálásához, piac-baráttá tételéhez. A technorealizmus volt az első magyar képzőművészeti trend. Életritmusa jelezte a művészettörténet lépésváltását, vagyis az egymást lustán követő "hullámok" mozgását felgyorsító, az efemer piaci érdekekhez és a váltakozó tetszésindexhez igazodó, pár éves "kis iskolák" egymásra torlódását. A figurativitás ezredfordulós felvirágzását meglovagolva - némi fáziskéséssel - kapott széles nyilvánosságot a hazai festőművészet másik jelentős realista iskolája, a Sensaria társaság. A Sensaria szervezett intézményi hátteret építő művészeti egyesületként sokkal inkább hasonlít egy akadémiára, mint egy festészeti trendre. A klasszikusoktól és kortársaktól egyaránt tanuló, hagyományőrző mégis nyitott festőiskola, ami mellé nemzetközi párhuzamul a tradicionális festői gyakorlatot felélesztő, neokonzervatív kortárs művészeti akadémiákat állíthatjuk.

Budapest, 2006. november 20.